Midnight Falls

Az előkertben épp a biciklijét takarította, amikor a hatalmas, kék Ford Lincoln Continental begördült a szomszédos ház felhajtójára. Az utasok - harmincas férfi Ray-Ban szemüvegben, mint a világháborús pilóták; hasonló korú nő a karján csecsemővel; és egy maga korabeli kislány farmerban, mikiegeres pólóban - lassan kikászálódtak a rengeteg holmi és doboz alól. A férfi nyújtózkodott egyet, majd első dolga volt kihúzni a földbe szúrt fehér táblácskát, rajta az “ELADÓ” felirattal.
- Na, család, ez már a mi birtokunk! - jelentette ki büszkén.
Három nappal a költöztető-vállalat kirakodása után megérkeztek az új szomszédok.
Pete-et nem zavarta különösebben a dolog, szótlanul fényezte tovább a nikkel alkatrészeket. Később, amikor a család befejezte a csomagjaik behurcolását, egy mikróban melegíthető almáspitével felszerelkezve átsétáltak az idősebb Peter Marshall által gondosan ápolt gyepen, és megszólították a kisfiút.
- Szia, mi vagyunk Nightingale-ék. A szüleid itthon vannak? - kérdezte az asszony, a csecsemőt még mindig a karjában tartva, mintha hozzá lenne nőve, vagy attól félne, hogy elejtené.
A szőke fiú biccentett, majd fejével a bejárati ajtó felé bökött.
- Igen, a mamám odabent van.
- Hoztunk egy kis süteményt, hogy megismerkedjünk…
A gyerek a lányukhoz hasonlóan nyolc-kilenc éves lehetett; ám sokkal csenevészebbnek, sokkal kevésbé életrevalónak tűnt. Mrs. Nightingale szinte biztosra vette, hogy a fiúcska koraszülött volt, ezért nem is erőltette vele a további ismeretséget. A férjével és a babával felléptek a tornácra, majd megnyomták a csengőt, ám a lányuk továbbra sem mozdult el a bicikli mellől; szinte megbabonázva bámulta az ezüstösen csillogó küllőket.
- Én is ilyen bringát akartam a szülinapomra, de a szüleim egy rózsaszínűt vettek nekem. Masnikkal meg kis kosárral az ülés mögött.
Már nem a mikiegeres pólót viselte - nyilván átizzadta az utazás alatt - hanem egy ujjatlan kockás inget. Vörösesszőke lófarkából rövidebb hajszálak verekedték ki magukat, így még anyukája által frissen megfésülten is kócosnak látszott.
- Tizenkét sebességes? - próbálkozott újra.
- Aha - válaszolta a fiú, fel sem pillantva.
- Engem Izzynek hívnak, a húgomat meg Cassie-nek. A szüleim oda vannak az idióta becenevekért.
- Ismerős. Engem meg…
A fiú talán életében először találkozott egy olyan rokonszenves emberrel, mint Izzy, akivel nem esett volna nehezére elbeszélgetni, és aki nem nézte őt levegőnek pusztán azért, mert csöndesebb, visszahúzódóbb volt másoknál. Ám ekkor félig nyitva hagyott ajtó felől az anyja ellentmondást nem tűrő hangja félbeszakította kezdődő beszélgetésüket:
- Pee-tie! Gyertek be Isabelle-lel, kihűl a pite!
- Utálom a Nanny Mary Joe-féle pitéket - dünnyögte Pete.
- Nem gondoltam volna, hogy Colorado Springsben is lehet kapni - pillantott Izzy némiképp aggódó arccal a bejárat felé. - Nem megyünk el egyet tekerni?
- Anyu biztos nem engedné, ha vendégek vannak.
Izzy felszökkent a tornácra, két hosszú ugrással az ajtónál termett, rámosolygott Pete mamájára, majd a sajátjára, és legjobb modorában kijelentette:
- Anya, elmegyek bringázni egyet Petie-vel, hatra itthon leszek! - azzal önelégült arccal lesétált a tornác lépcsőjén.
Pete hitetlenkedve nézte, hogy anyja int neki, miközben szája hangtalanul a “menj már” szavakat formálja; majd csodák csodájára bekísérte a házaspárt, és becsukta mögöttük az ajtót.
- Na, milyen vagyok? Várj, amíg kihozom a bicajt a garázsból.
- Honnan jöttetek? - kérdezte halkan Pete.
- Denverből.
Pete bólintott. Magában azt gondolta, hogy Denverben a lányok nem kérnek engedélyt, ha el akarnak menni otthonról, és ezt meglehetősen furcsállotta. Denverben a lányok flanelinget hordanak, és mountain bike-ot kérnek a születésnapjukra. Furcsa hely lehet Denver.
Izzy biciklije tényleg úgy festett, mint egy lányé, bár számtalan karcolás éktelenkedett rajta. Amikor a nyergébe pattant, eszelősen gyorsan hajtott; a lejtőn lefelé elengedte a kormányt, és feltette rá a lábait. Mikor kiértek a Lake Avenue és a Cheyenne Boulvard sarkára, és lefékeztek a Seven Falls Tájvédelmi Körzet felé mutató tábla előtt, Pete halkan, hangjában nem kevés elismeréssel csak annyit mondott, mint egyenlő az egyenlőnek:
- Izzy? Ne szólíts Petie-nek.

A parkon keresztül jöttek haza, gyalogszerrel. Pete nem mert az elfogyasztott sörök után beülni a volán mögé, elvégre még mindketten messze voltak a legális kortól, a rendőrök pedig köztudottan vadásztak az érettségi bankettről hazafelé tartó fiatalokra. Izzy le se tagadhatta, hogy sokat és sokfélét ivott: nem hogy tyúklépésben nem tudott volna megtenni tíz métert, de majdhogynem lábra se bírt állni.
- Pee-tie, vigyéél! - nyafogta Pete karjába kapaszkodva. Krémszínű estélyi ruhája fodrait és alsószoknyáját már befogta a fű, a csuklójára kötött csokrot régen elhagyta.
- Hogy szeretnéd? A karomban, vagy a hátamon?
- A háá-ta-doon…
Pete felemelte és felültette Isabelle-t egy sakkozó-asztalra a játszótéren, aztán megfordult és előre hajolt, várva, hogy Izzy kezei átkarolják a nyakát, combjai pedig a derekát. Azzal egyikük sem számolt, hogy a ruha könnyű tüllanyaga a hirtelen mozdulattól engedni fog, és egyik oldalt csaknem Izzy csípőjéig felhasad.
- Oda se neki. Vigyél! - nógatta a fiút, elöl kapálózva a lábaival.
- Csak óvatosan… egy rossz mozdulat, és a lovacskád veled együtt összeesik.
- Közel voltam?
- De még mennyire.
- De még mennyire nem…
Izzy lecsúszott Pete hátáról, a mozdulat közben végigsimított a fiú ingbe burkolt mellkasán, majd összekulcsolta ujjait pont a szűk öltönynadrág slicce előtt. Pete nagyot nyelt.
- Ne csináld. Megígértem, hogy hazaviszlek kettőre. Tudod, hogy engem vesznek elő, ha…
- Rossz kifogás. Az én szüleimet sokkal kevésbé érdekli, hogy hányra érek haza, mint a tieidet. Naa, már elég nagyfiú vagy ehhez…
Pete csaknem jéggé dermedt, amikor a lány óvatos, tétova mozdulatokkal simogatni kezdte a legvédtelenebb pontján - ujjaival átkulcsolta Izzy ujjait, és megszorította a kezét, mintha így akarná sakkban tartani.
- Hagyd abba.
-Miért? Már te is elmúltál tizennyolc… nem fognak letartóztatni, amiért megrontok egy fiatalkorút…
- Izzy, miért nem tudsz semmit komolyan venni?
Nagyon nehezére esett ellépni a lány érintése elől, de csöppet sem tetszett neki, hogy tréfát űznek az érzelmeiből.
- Most mi van?
- Szeretlek - jelentette ki Pete, és a sörtől szinte fel sem fogta, mennyire nem esik nehezére ezt Izzy szemébe nézve kimondania, mennyire könnyedén megy az elmúlt évek némaságához képest.
Izzyt láthatóan meghatotta ez a romantikus vallomás, a szalagavató bál, az alkalmi ruha és öltöny, amit viseltek; szemrehányó arca ellágyult; olyannak tűnt, mint aki épp egy kiscicát becéz.
- Jaj, Pete, tudod, hogy én is szeretlek!
-Ne dobálózz ezzel, fogalmad sincs, mit jelent szeretni valakit! - dühében ökölbe szorította és megrázta mindkét kezét. - Ez azért nem ugyanaz, mint amikor a Flashdance-ben…
- Hát emlékszel… együtt lógtunk be rá, még azon a nyáron, amikor ideköltöztünk. Pedig korhatáros volt.
- Látni akartad. El akartál biciklizni Midnight Falls-ig. Mindig, mindig minden úgy történt, ahogy te akartad! Tudom, hogy már nem bírsz magaddal, én meg pont kéznél vagyok, de az ég szerelmére, én pedig nem egy részeg gimnazistával szándékozom elveszteni a szüzességem, aki másnap reggelre az egészet elfelejti!
- Nem vagyok részeg - suttogta Izzy, csak úgy magának. Nagyon megalázottnak érezte magát. - Nem ittam egy kortyot se egész este, csak tiszta jeges teát. Rád is lehelhetnék akár, bár nem hiszem, hogy számítana.
- Akkor mire volt jó ez az egész?
Azt a három lépést igazolható józansággal tette meg Pete felé, aki még mindig nem tudta mire vélni Izzy szokatlan viselkedését. Tíz éve elválaszthatatlanok voltak, jóban-rosszban együtt, de ennél többről egyszerűen nem lehetett szó: túl erősen kötődtek egymáshoz ahhoz, hogy mást is a közelükbe engedjenek, de féltek továbblépni, és ezzel kockáztatni a barátságukat.
- Mert így nem tettem volna mindent tönkre… De úgyis mindegy már, nem? Baltimore-ba mész egyetemre, engem pedig nem vettek fel, csak az állami főiskolára. Nyáron meg karácsonykor meg hálaadáskor találkoznánk, udvariasan mesélnénk az iskolai élményeinkről, mint két idegen… Elvégre ez nem egy kapcsolat, csak a gyerekkorunkat töltöttük együtt.
- Ez egy kapcsolat - szögezte le Pete.
- Ez nem egy kapcsolat. Egy kapcsolatnak része a szex is.
- Izzy, nem akarok veled lefeküdni. Nem itt és nem most.
- Miért nem?
- Mert… mert én ezt nem így képzeltem el! És ne nézz rám így! Utálom ezt a nézésedet!
- Én pedig téged utállak!
Pete ekkor sarkon fordult, a park játszóterén hagyva a kővé dermedt Isabelle-t, aki még mindig a szoknyáját markolva, finoman előredöntött törzzsel állt, épp abban a pózban, amelyben kimondta azt a szót, amit egy barátságban nem lehet kimondani. Két dologban volt bizonyos: hogy sosem akarják látni egymást többé, és hogy egyedül kell hazabotorkálnia a sötétben.
Attól a naptól kezdve felújították régi kommandós-játékukat: az emeleti szobák függönye mögül nézték, mikor hagyja el a másik a szomszéd házat, és akkor ők egészen biztosan másfelé indultak útnak. A bújócska két hétig tartott, amikor Pete egy reggel az apja és két koffer kíséretében ült be a kocsijukba, kisvártatva pedig már repülőn tartott Baltimore felé. Nem búcsúztak el egymástól, és nem magyarázták meg a szüleiknek, hogy miért.

Izzy sosem fejezte be a főiskolát - egy év után rájött, hogy a tanulást már a gimnáziumban sem szerette, és egy jól megválasztott szakirány nem változtat ezen a helyzeten. Idegenkedett a könyvektől, a főiskolai bulikon megismert fiúktól, akik mind ugyanazzal az ismerkedő szöveggel koslattak a lányok után: “mik a fő tantárgyaid?” Annyiszor hallotta nyolc hónap alatt ezt a kérdést, hogy belefájdult a feje. Egy nap a kollégiumi telefonról felhívta a szüleit, hogy a fővárosba költözik, és ezzel elvágta maga mögött az utolsó szálat is, amely Colorado Springs-hez kötötte. Mindig is gyökértelen embernek tartotta magát, mert a szülei nyolcéves koráig két-háromhavonta másik albérletbe költöztek, és csak a húga születése után vettek végre saját házat. Mint minden gyerek, ő is önmagát hibáztatta: jelentéktelennek érezte magát, aki nem érdemel meg egy biztonságos, lakályos otthont, ahol kutyát is lehet tartani. Elhitette magával, hogy a szülei nem szeretik annyira, mint Cassandrát, aki szorgalmas, okos, nem vadóc, nem olyan fiús - mindenben az ő tökéletes ellentéte. Menekülni akart ebből a világból; az elől, ami közte és Pete között történt - illetve, ami nem történt, és ahogyan nem.
A szüzességét végül Washingtonban vesztette el, nem éppen úgy, ahogy eredetileg képzelte. Egy drive-in büfében dolgozott éjszakánként, hajnalban járt haza, és a néhány hét munkaidő alatt nem jött még rá, hogy ez fegyver nélkül meglehetősen veszélyes. Három férfi megvárta a parkolóban, amíg végez, majd berángatták az autójukba, kirabolták, megerőszakolták, összeverték, és kilökték a hátsó ülésről egy mellékutcában.
Valaki még épp idejében megtalálta, és kórházba vitte. Megvárta, amíg az orvosok ellátják, érdeklődött a hogyléte felől, virágot küldetett neki, később meg is látogatta. Ez a valaki három hónappal később megkérte a kezét, Izzy pedig igent mondott neki.
Connor semmilyen tulajdonságában sem emlékeztetett Pete-re. Alacsonyabb volt, erőteljesebb, robusztusabb testalkatú, sötét hajú, nevető szemű, ír származású, Izzynél hét évvel idősebb. Rajta aztán nemhogy három, de tizenhárom sör legurítása sem látszódott meg - örökké mosolygott, vicceket mesélt, mindenkit lekenyerezett a modorával. Amikor Izzy hazavitte magával Colorado Springsbe, a szülei el voltak ragadtatva a jóképű fickótól, még az a néhány év korkülönbség sem zavarta őket - őszintén remélték, hogy egy ilyen rendes, jóravaló fiú mellett a lányuk végre felnő, megkomolyodik.
Az esküvő után Martinique-ra utaztak nászútra, és Izzy kálváriája csak ekkor kezdődött el igazán. Connor addig sosem akarta erőltetni, hogy szeretkezzenek - félt, hogy Izzy számára ez rossz emlékeket idéz, de a nászúton a dolog elkerülhetetlenné vált. A lány számára nem maga az esemény okozott gondot, sokkal inkább az, hogy nem érzett semmit - nem csak fizikailag, érzelmileg sem. Connor gyengéd volt, óvatos, féltőn gondoskodó, mindemellett körülményes és lomha. Izzy talán még magának sem merte bevallani, hogy Pete és saját maga elől menekül egy vadidegen, de megbízható és szerető férfi karjaiba, aki mindig vigyázni fog rá, és mindig megvédi őt másoktól - vagy önmagától.

Mindketten éjszakai életet éltek: Connor rendőrként esti műszakban szeretett dolgozni, ezért jóval magasabb fizetés és veszélyességi pótlék járt, Izzy pedig igazodott férje életmódjához: esténként járt fodrászhoz, vásárolni az éjjel-nappaliba, ilyenkor fogott takarításba - az alattuk lakók nem kis bosszúságára. De a porszívón kívül sosem hallottak más zajt odafentről: O’Learyék nem nyikorgatták az őrületbe a franciaágyat, de nem is veszekedtek - mert nem volt miről. A pénz nem jelentett gondot, Connor beosztása mellett Izzy megengedhette volna magának, hogy otthon maradjon, ám a tétlenséget nem bírta sokáig. Eleinte megpróbálkozott egy másik főiskolával, majd belátta, hogy ez csakugyan nem az ő asztala; majd azzal kötötte le magát, hogy Connor nagymamájának szakácskönyvéből válogatott recepteket, és rögtönzött belőlük vacsorákat. Férje szerint ezek első próbálkozásra is istenien sikerültek; további bíztatására beiratkozott egy főzőtanfolyamra, amit kitűnő minősítéssel el is végzett. Szeretett volna kuktaként elhelyezkedni a lakásukhoz közeli francia étteremben, de a főszakács nem bízott a nőkre semmilyen munkát a konyhájában, ellenben kinevezte Izzyt anyagbeszerzőnek.
Ő pedig meglehetősen komolyan vette feladatát: képes volt hajnalban járni a szupermarketeket, hogy ő válasszon elsőként a friss tengeri halakból, vagy sorbaállás nélkül gördítse ki a bevásárlókocsit, megrakodva import európai csemegékkel.
Egyik este épp a borkínálatot vette szemügyre, amikor megpillantott egy ismerőst a polcok másik végén. Remélte, hogyha gyorsan elkapja róla a tekintetét és áttolja a kocsit a következő sorra, akkor elkerülhetik a viszontlátás élményét, ám a terv nem vált be: a fiú felnézett, egyenesen a szemébe, ugyanazzal a pillantással, mint évekkel ezelőtt.
Valamiféle szótlan megegyezés alapján fizettek és leültek az üzlet elé egy padra. Pete mindkettejüknek hozott egy-egy csésze meleg, automatából csapolt kávét. Amikor Izzy a pohárért nyúlt, Pete meglátta a kezén a jegygyűrűt, és ez nem szorult további magyarázatra.
- Nem hittem volna, hogy épp itt találkozunk. Befejezted az egyetemet? - próbálkozott némiképp erőtlenül Izzy.
- Így is lehet mondani.
Pete még a szokottnál is zárkózottabbnak tűnt, talán mert nem készült fel egy ilyen váratlan összefutásra a gyerekkori szerelmével. Tenyerében melengette a műanyag poharat, szemeit az aszfaltra szegezve, mintha abban keresne kapaszkodót - Izzy vizslató tekintete elől menekült.
- Mit csinálsz mostanában?
- Ezt is, azt is. Keresem a mindennapi betevőmet.
- Van állásod?
- Most éppen nincs, de ne aggódj, van mit ennem és van fedél a fejem fölött.
- Van valakid?
A legutóbbi találkozásuk - és szóváltásuk - óta Izzy nem tudta, hányadán is állnak egymással, és van-e joga egyáltalán ilyet kérdezni, de Pete ezúttal nem jött zavarba.
- Kellene, hogy legyen? - kérdezte egy félmosollyal a szája szögletében.
- Nem tudom… talán.
- Mióta vagy férjnél?
Ezúttal azonban Izzyt érte kellemetlenül a kérdés, és úgy vörösödött el a fülcimpájáig, mint kislány korában sem.
- Két éve.
- Megváltoztál. Szoknyát viselsz. És ez a szag…
- Ez Poison… Connortól kaptam az első karácsonyunkra, azóta ezt használom.
- Szerintem büdös. Régen narancsillatod volt.
Isabelle minden egyes tőmondatot ostorcsapásként élt meg a szívén. Szerette volna valahogy oldani a közöttük vibráló feszültséget, és ahelyett, hogy magába omolva igazat adott volna Pete-nek, elővette a régi, örökvidám énjét.
- Mondd csak, nem jönnél el a héten vagy jövő héten hozzánk? Csinálnék vacsorát. Nagyon jól főzök. Bemutathatnám Connornak a legjobb barátomat.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…
Pete sápadtan elmosolyodott, majd a lányra pillantott, mintha szemeivel azt kérdezné: ezt komolyan gondolod, vagy csak udvariaskodsz? Végül, alaposan megfontolva a dolgot, bólintott. Izzy felírta a címüket és a telefonszámukat a blokk hátuljára.
- Jövő szombat este megfelel?
Éjfél előtt ért haza, és túlságosan felzaklatta a találkozás ahhoz, semhogy bármibe is érdemes lett volna belefognia. Megpróbálkozott egy nem-Nanny Mary Joe-féle házi pitével, de a keze annyira remegett, hogy szétszórta a lisztet és leejtette a keverőtálat, így inkább összetakarított és elpakolt, majd a szófára kuporodott és karjaival átkulcsolta a térdét.
Connor a szokásosnál hamarabb érkezett haza, a bejárati ajtót halkan csukta be, nem akarta az alvó Izzyt felébreszteni. Ijedtében csaknem felkiáltott, amikor a lány váratlanul előlopakodott a nappali sötétjéből, és a szó szoros értelmében leteperte az előszoba közepén. Connor sosem tapasztalt ilyen viselkedést a feleségétől, és felébredt benne a kíváncsiság, hogy vajon mi válthatta ki ezt a változást. Azonban gondolatait egész egyszerűen elsöpörte egy addig sosem tapasztalt érzés: a szerelem viszonossá válása. Nem is sejtette, hogy Izzy egy másik férfira gondol, egy másik testet képzel a sajátja alá; egy másik helyet és más időt maga köré. Kielégületlen gimnazistalány volt, aki bosszút állt egy fájdalmas és igazságtalan visszautasításért - csak nem a megfelelő emberen.

Az este szörnyen kezdődött: Connor még a hét elején jegyeket vett a kedvenc hokicsapata meccsére, de csak akkor jutott eszébe szólni róla, amikor Izzy csütörtökön tálalta a hírt: gyermekkorának legjobb és egyetlen barátját várja magukhoz szombat este vacsorára. Connor persze megpróbált még egy jegyet szerezni a meccsre, de ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult, így aztán belenyugodott, hogy az estét otthon kell töltenie egy vadidegennel, akiről eddig különös módon senki sem tett még említést.
Amíg Izzy a vacsora körül foglalatoskodott, Connor percenként kisétált a konyhába, hátulról átkarolta a besamelt keverő feleségét, és a fülébe súgta:
- Esküszöm, kedves leszek hozzá.
- Ajánlom is - hangzott a válasz, de Isabelle túl elfoglaltnak tűnt ahhoz, semhogy vele, vagy a régi emlékek felelevenítésével törődjön.
Egy órával később csöngettek, Connor pedig magára hagyta az utolsó simítások elvégzésében, majd minden bizalmát jó kapcsolatteremtő képességébe és beszélőkéjébe vetve kinyitotta az ajtót.
- Pete Marshall. - nyújtotta a fiú a kezét.
Első látásra tudta, hogy valami nincs rendben: a fekete gyapjúkabát, az ugyanilyen színű garbó és farmer még jobban sápasztotta, szemei és körmei majdhogynem üvegesen csillogtak, kese haja szanaszét meredezett a feje tetején - a rendőr edzett szeme szinte belelátta a kábítószer-fogyasztót és terjesztőt is. Kezének bőre száraz, hűvös tapintású volt a kinti hidegtől.
Az este folyamán nem beszélgettek sokat, Izzy kétségbeesetten igyekezett a fecsegésével némi színt vinni a köztük feszülő csöndbe. Connor egyfolytában Pete-et bámulta, ahogy a villát forgatja, ahogy a tányérban turkál, ahogy a szájába gyömöszöli a falatokat, majd tekintetével követte, ahogy elnézést kér és kikéredzkedik a fürdőszobába.
A vacsorának az illedelmesnél hamarabb vége lett, Pete elbúcsúzott a házaspártól, miközben végig lesütötte szemeit, és zavartan intett csak a kezével az ajtóban; mintha nem akarna újra kezet fogni Connorral, és Izzyt sem akarná kellemetlen helyzetbe hozni. Miután távozott, Izzy keresztülcsörtetett a lakáson, elkezdte lerámolni az asztalt; Connor pedig inkább nem magyarázkodott, nem volt gyakorlata az ilyesmiben - hiszen olyan harmonikusan éltek eddig. Nem tudta mire vélni a felesége hisztérikus viselkedését, ahogy a maradékokat az egyik tányérba kaparta össze. Már-már azt hitte, ezzel a csöndes duzzogással megúszhatja a dolgot, így aztán leült a nappali kanapéjára és nyúlt volna a távirányítóért, amikor Izzy villámokat szóró szemmel megállt az ajtóban, és számon kérte Connortól a viselkedését.
- Hogy bánhattál így vele? Egy osztályba jártunk harmadikos korunktól az érettségiig! Ő kísért el a szalagavató bálba! Mindenkivel mindig olyan kedves és vicces vagy, miért nem bírtál egész este egy épkézláb mondatot kinyögni, miért néztél rá úgy, mint egy gyilkosra?
- Mert ő egy gyilkos, Izzy. Én az ilyenekre vadászom, felismerem őket.
- Ne beszélj hülyeségeket, Pete a légynek sem tudna ártani!
- Hiába magyaráznám el, úgysem értenéd meg…
- Mert én egy buta liba vagyok? Ezt akartad mondani?
Hosszasan veszekedtek, először közös életük során; kölcsönösen a másik fejéhez vagdosva a házasságuk alatt egymás ellen elkövetett apró-cseprő vétségeiket, a vita pedig lassan kezdett elfajulni. Izzy önmagát meg nem hazudtolva kissé túllőtt a célon: zokogva bevallotta, hogy sosem szerette Connort, hogy egyetlen rövid pillanatig sem élvezte vele az együttléteiket, és megkönnyebbült minden percben, amikor Connor dolga végezten legördült róla. A férfi ekkorra már szótlanul ült csak a szófán, mintha mindezt valahol a lelke mélyén már régóta sejtette volna; a szembesítés inkább csalódást okozott neki, mint fájdalmat. Mindennek megkoronázásaként csörögni kezdett a telefon: Mrs. Nightingale szokásos heti vizitje következett.
- Ne haragudj, most nem tudok beszélni - szipogta Izzy.
- Mi a baj, drágám?
- Semmi, anyu, csak épp romba dől a házasságunk.
- De hát mi történt? - anyja számára mintha egy tökéletes világ illúziója omlott volna össze.
- Csak találkoztam Pete-tel és meghívtam vacsorára, Connor pedig féltékenységi jelenetet rendezett…
- Pete-tel? Pete Marshall-lal?
- Miért, hány Pete-et ismersz még, anya? - kiabálta Izzy a telefonba.
- Drágám, te nem tudod, miket beszélsz. Pete két éve meghalt autóbalesetben. A kocsija összeégett, csak a fogai alapján tudták azonosítani. Nem akartuk megmondani, mert nem kérdezted, és olyan boldogok voltatok, amikor hazajöttetek Martinique-ról… és úgy gondoltuk, túl fájdalmas lenne, különösen azok után, hogy olyan csúnyán összevesztetek….
Izzy ekkor mit sem törődve azzal, hogy anyja nem fejezte be a mondandóját, letette a telefonkagylót a készülék mellé, és olyan bénultsággal, akár egy élőhalott, visszatért a nappaliba, majd zavart képpel leült Connor mellé.
- Próbáld meg úgy elmagyarázni, hogy megértsem. Talán mégsem olyan bonyolult…

- Amikor annyi idős lehettem, mint te voltál, amikor megismertelek, máshogy láttam a világot. Olyan… egyszerűnek. Nem voltam épp mintagyerek, tizenhárom éves koromtól kezdve rengeteget ittam, mai szemmel nézve. Nem ártott meg. Azt hittem, hogy az én testem vasból van és mindent kibír, még a kábítószereket is. Erről sosem beszéltem még senkinek, csak a családom tud róla. Kipróbáltam mindent, amit el tudsz képzelni, végül kokainfüggő lettem. Kétszer vittek elvonóra, másodjára már akartam is, akkor sikerült leállnom. A szüleim találtak egy orvost, aki kőkemény módszereket alkalmazott: először megutáltatta velem saját magamat, majd a gyűlöletemet megfelelő irányba fordította. Undorodtam magamtól, Izzy, undorodtam attól a magamtól, aki kilopja a pénzt az anyja pénztárcájából, hogy megvehesse a napi adagját belőle, aki csalódást okoz a szüleinek, és mindezt azért a néhány óra eksztázisért. Undorodtam a gondolattól, hogy vannak olyanok, akik hozzám hasonló hülyegyerekek zsebpénzéből vesznek maguknak nyaralót Hawaiin. Ezért lettem rendőr, hogy sittre vághassam az ilyen alakokat. Az életem kezdett rendbe jönni, tudtam, mi a jó és a helyes, és tudtam, mi az, ami szemben áll ezzel. Aztán egy éjszaka találkoztam valakivel, aki megváltoztatott mindent.
Felkelt a szófáról, odasétált az ablakhoz, szigorúan ügyelve arra, hogy mindig a hátát mutassa Izzy felé.
- Buliból tartottam haza. Talán kicsit részeg is voltam, de tökéletesen tudtam követni, hogy mi zajlik körülöttem. A magasvasút platóján álltam egyedül, hajnalban, amikor egy férfi odajött hozzám, kezében cigarettaszálat lóbálva, és tüzet kért. Nem dohányoztam ugyan, de mindig volt a zsebemben gyufa, ha valamire, hát erre az apám jól megtanított. Tűz és kés, legyen mindig nálad, mondta. Elővettem a gyufát, letörtem egy szálat, meggyújtottam és a férfi arca elé tartottam, kezemmel takargatva a lángot a reggeli szélben. Ő közelebb hajolt, szájszögletében a cigarettával, aztán váratlanul előre nyúlt, megragadta a vállaimat, és iszonyatos erővel magához húzott, majd fölemelt. Akkoriban még hetente négyszer jártam edzőterembe, képzelheted mekkora erő kellett egy száztíz kilós férfi megemeléséhez… nem emberi erő.
Itt Connor hangja érezhetően megreccsent, mintha az eset felidézése túl sok érzelmet vagy jelentőséget hordozott volna ahhoz, hogy szünet nélkül folytassa. Mélyet, lassúakat lélegzett, mielőtt tovább mesélt volna:
- Az a férfi megharapott, a nyakamon. Irtózatos, undorító érzés volt, hogy egy férfi az én nyakamra tapasztja a száját, az én húsomba mélyeszti a fogait, és a véremet szívja. Akkor, abban a pillanatban megértettem, hogy ez a lény nem ember, hanem valami, ami a természet fölött áll - vagy még inkább a természeten kívül. És szinte ugyanilyen biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Hát nem haltam meg - néhány rendőr megtalált a pályaudvaron, megpróbáltak felzavarni, alvó hajléktalannak hittek. Az érzékeimnek akkor olyan fokáig birtokában voltam, hogy látatlanul is tökéletesen el tudtam képzelni a gumibotjuk végének formáját, ahogy a derekamhoz ért; meg tudtam különböztetni a szagokat; és a mai napig nem felejtem azt a furcsa, magasból áradó fényt, amely mintha glóriát vont volna megmentőim feje köré… Idejében kórházba kerültem, transzfúziót kaptam, megúsztam ennyivel - de azóta, isten bizony, Izzy, látom őket! Látom és felismerem őket, úgy, mint ahogyan te a zöldségesnél meg tudod különböztetni a friss brokkolit a másnapostól. Nem találok rá magyarázatot, de hiszem, hogy az én küldetésem megvédeni az embereket ezektől a… lényektől. Mert ők nem emberek többé. Ezt jegyezd meg, egyszer és mindenkorra. Csak a burok emberi, amely mögé elrejtőznek. Lelketlenek. Test, lélek nélküli tudattal - ezek ők, Izzy. És szaporodnak, gombamód szaporodnak, és gombamód élősködnek rajtunk, ami tűrhetetlen, felháborító, és baromi veszélyes. Amikor ez a Pete megjelent az ajtóban, már tudtam, hogy közéjük tartozik. Láttam, ahogy az undorral küzd, miközben a főztödet eszi, mert a véren kívül semmi mást nem vesz be a gyomra. Láttam, ahogy szándékosan uralkodik a léptei sebességén a vécé felé menet, mert annyira irritálta az emberi táplálék, hogy nem győzte már azt a néhány lépést sem, amíg a porcelánhölgyhöz ér; minél gyorsabban meg kellett szabadulnia attól, amit a gyomra nem vett be. Csak rád való tekintettel nem pusztítottam el azonnal, de ha legközelebb meglátom…
- Meg ne próbáld - sziszegte Izzy.
A férfi ismét sóhajtott, mielőtt folytatta volna.
- Nem találkozhatsz vele többet, a saját érdekedben. Ő keresni fog, körülötted somfordál majd, mert éhes, és rád vágyik. Semmi sem csillapítja jobban az étvágyát azoknál, akikhez érzelmek fűzik. Gondolkodás nélkül végezne a családjával, ha megtehetné, és fel sem eszmélne belőle. Hogy miért mondom ezt? Mert ismerem őket, jobban, mint hinnéd. Láttam elégszer, mire képesek. Nem fog békén hagyni, amíg meg nem szerez magának, és nem leszel képes megvédeni magad. És tudod, miért nem? Mert élvezni fogod. Nem hazudok neked, mert ugyanolyan hazugság lenne, mintha azt mondanám, belőni magad nem jó érzés - pedig jó, nekem elhiheted. És még így is, meg sem közelíti azt a gyönyört, amit akkor élsz át, ha egy ilyen lény iszik belőled. Tudod, mire gondoltam, amikor bevittek a kórházba? Hogy ez piszok jó volt! És szinte hallottam a dokit a fejemben, amint azt skandálja, milyen szánalmas alak vagyok, hogy örömömet lelem abban, ami elpusztít… - szünetet tartott, majd egy pillanattal később sietve hozzáfűzte: - Jobb volt, mint a drog, jobb volt, mint a szex. Ne akard kipróbálni, és ne engedd, hogy megtegye, mert nem fogja abbahagyni, és belehalsz. Ígérd meg, Izzy, ígérd meg, hogyha még egyszer meglátod, elmenekülsz, segítséget hívsz, és az utolsó lélegzetedig küzdesz az ellen, hogy megharapjon!
- Honnan veszed ezt a hülyeséget? Mennyivel ismered őt jobban, mint engem; milyen alapon mondasz véleményt róla? Nem tudsz te semmit! - Izzy ekkor kifordult az előszobába, felkapta a télikabátját a karjára, és becsapta maga mögött az ajtót.

A Cedar Street melletti parkban találták meg egymást, hosszú órákkal később - legbelül tudták, hogy ez lesz a titkos találkozó helye. Az ide telepített fenyők és a kis műzuhatag valószínűleg mindkettejüket Midnight Falls-ra emlékeztette: egymástól függetlenül, külön-külön sokszor jártak itt, és emlékeztek arra a délutánra.
Hat mérföldet bicikliztek Seven Falls-ig, aztán az út mellett letámasztották a bringájukat, és gyalog mentek fel az indiánok által szentnek tartott vízesésig. Nyár vége volt, az idő még meleg, és a víz még mindig jéghideg, ők mégis mindent lekapkodtak magukról a fehérneműn kívül, és belegázoltak a zuhatag által kivájt kagyló-formájú természetes medencébe. Órákig spriccelték és fröcskölték egymást, úszkáltak és birkóztak; mire megunták, olyan késő lett, hogy a ruha nem akart megszáradni rajtuk. Külön-külön elrejtőztek egy páfránybokor mögé, és a meztelen testükre húzták vissza a száraz holmit, de még így is fáztak. A parkőr találta meg őket az éjszaka közepén, mikorra a környék összes rendőre már őket kereste, és a szülők nem is hittek abban, hogy élve előkerülnek. Egymáshoz bújva, mint az apró erdei állatok, úgy melengették egymást.
Hatalmas verést kaptak, noha Izzy váltig állította, hogy a kirándulás az ő ötlete volt, ő nem vitt magával órát és ő felejtette el, merről közelítették meg a vízesést, miatta tévedtek el és nem találtak haza. Bár Pete szívesen vállalta volna a cinkosságot, hallgatásával sokkal jobban járt: Izzyt attól a naptól fogva csak vele engedték el mindenhová, és őt vették elő, ha a lány nem ért időben haza.
Most egy padon kuporogtak, és Izzy most hiába bújt Pete mellé egy csepp melegségre vágyva. Fogvacogva kérdezte:
- Hazaviszel? Mint régen?
- Karban, mint a hercegnőt, vagy háton, mint a kismajmot?
- Elbírsz karban hazáig?
Elbírta. A lakás, amelyben meghúzta magát, szokatlanul szép környéken állt a város szívében, még a századfordulón épített házak egyikében. Kicsi volt, mint az egykori cselédek otthona általában; ablakain csak ritkán türemkedett be az utca fénye. Pete bevitte Izzyt a gondosan elsötétített hálószobába, ahol egy ágyon kívül nem is fért el más bútor; majd lefektette, és a karja alá bújva keresett menedéket. Egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy télikabátot viselnek.
- Ha újra kezdhetném… - sóhajtotta Isabelle.
- Bánom, hogy aznap éjjel elküldtelek a fenébe. Annyira hiányoztál! Nélküled minden olyan nehéznek és értelmetlennek tűnt. Nem is sejted, min mentem keresztül. Mindig az jár a fejemben, hogyha ott, akkor a parkban valami máshogy alakul… talán nem megyek el egyetemre…
- Talán nem hagyom ott a főiskolát… talán sose történik meg velem… sosem találkozom Connorral…
- Talán én veszlek feleségül, talán piknikezni járunk Midnight Falls-hoz… de már nem lehet visszacsinálni. Már nem lehet így.
- Lehet máshogyan.
Ezúttal Izzy beszélt kevesebbet kettejük közül, de nem volt szükség erre a kevésre sem. A sötétben is látták, érezték a másikat; megtalálták egymás száját, és kihámozták magukat a ruháikból. Ugyanazt akarták, ugyanolyan kétségbeesetten - az egészben volt valami tinédzserszerű; a mozdulataik óvatoskodónak, tapasztalatlannak, ügyetlennek tűntek.
Azután Pete meglátta a tökéletes helyet a lány nyakán, halványkék sávokkal a bőr alatt, amelyek szinte kiabáltak, lüktettek a csókjáért. Egy pillanattal később Izzy igazat adott Connornak: jobb volt, mint a szex; jobb, mint a drog - jobb volt mindennél, az egész életnél is. Pete folyékony napfényt érzett lefelé csorogni a torkán; a szerelem íze volt, a vágy íze, a várakozásé: a legédesebb íz, amit elméje még képes volt elemezni.
Nem hitte volna, hogy képes lesz megállni; rátaposni a fékre a legeszeveszettebb száguldás közben. Miközben nyelt, magát és Isabelle-t látta a vízesésnél, és a kép kettejükről annyira élethűnek tűnt, hogy egy pillanat alatt magához térítette az ámulatból. A fogai akarták a legnehezebben elhagyni a helyüket, annyira jól érezték magukat a finom, barackhúshoz hasonlóan lágy bőrben; ám Pete tudata eléggé kitisztult ahhoz, hogy felfogja: ez nem a vacsorája, hanem az egyetlen lény, akit valaha - és most is - feltétel nélkül szeretett, és az egyetlen lény, aki valaha - és most - feltétel nélkül szerette.
- Ez vajon megcsalásnak számít? - kérdezte Izzy egy órával később, amikor kezdett lassan eszméletére térni, a tüdeje ismét normális ütemben emelkedett-süllyedt, és végre hang is kijött a torkán. Ujjai azonban közben is, különösebb utasítás nélkül, félig öntudatlanul borzolták a fiú fakószőke haját.
Először hallotta Pete-et hangosan, jóízűen nevetni, amióta csak ismerte.