Könnyek, ha hullnak  

Garl csendben suhant a sötét erdőben. Senki nem láthatta és nem hallhatta, hogy arra halad, tökéletesen álcázta magát. Ifjúkori éveiben mást se csinált egész nap, mint gyakorolta a lopakodást a fák és a bokrok közt, sziklákon, folyómedrekben. Ő volt mind közül a legjobb tanítvány. Mestere, az ősz hajú Berl szerint évek óta nem született olyan lopakodó, aki karnyújtásnyira meg tudott volna közelíteni egy őzet anélkül, hogy az állat akár csak megneszelte volna jelenlétét. Garl roppant büszkének érezte magát, ahogy felidézte a régi emléket. Azóta már sok-sok vadat becserkészett. Azonban elmúltak azok az idők, amikor csak az éhsége csillapítása miatt vadászott. Sokkal veszélyesebb és ugyanakkor könnyebben elérhető célpontokat jelöltek ki számára. Embereket.

Krar körbehordozta a tekintetét az ujjongó tömegen. Az emberek a falu főterén ünnepeltek, mindenki ott volt, hiszen ötszáz éve ez volt az első alkalom, hogy legyőzték az ősi ellenséget. A győzelem mámorító érzése átjárta a harcosokat, az asszonyokat, de még a gyerekeket is. Elmosolyodott. Végre szabadok. Végre a nyugalom és a béke évei következnek! Az áldozat hatalmas volt, sokan odavesztek a csatában, de az ő vérük táplálja a falu jövőjét. Megpillantotta a lányt a tömegben. Vidáman mosolygott fel Krarra, aki egy emelvényen állt és éppen a beszédére készült. Visszamosolygott rá, és arra gondolt, milyen régen nem látta boldognak a lányt. Az emberek kitaszították maguk közül, mert nem bírták elviselni a sírását. Nem bírták elviselni, hogy előrejelezte halálukat a könnyeivel.

Garl eggyé vált a fákkal. Ő volt a törzs, mely dacol a széllel, ő volt a gyökér, mely a földben kapaszkodik, ő volt az ág, mely az avar fölé borul. Eggyé vált a bokrokkal, a selymes fűvel. Három őrszemet került ki, kettő közülük nem is sejtette, hogy ott van, a harmadik azonban nagyon résen volt, ösztönösen megérezte a jelenlétét. Ekkor Garl megállt és megvárta, míg az őrszem megnyugszik. Aztán elment mellette karnyújtásnyira, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Közeledett a faluhoz.

Krar még mindig a lányt nézte. Ő maga fogadta be, amikor a falubeliek elüldözték. Harcos volt, vezér, és a háborúban nem ért rá törődni vele, de befogadta, magával vitte mindenhová. A harcok alatt a lány rengeteget sírt...és ha sírt, abból Krar tudta, hogy sokan az életükkel fognak fizetni. Voltak olyan napok is, amikor nem volt harc, de a lány mégis sírt. Ilyenkor rövid időn belül meghalt valaki. Hol természetes halállal, hol balesetben, hol vadállatok által, de valaki mindig kilehelte lelkét. Ezért nem szerették a lányt. Majdnem megölték, de Krar megmentette. Ő, a nagy hadvezér szánalmat mutatott, de ezért a katonái még jobban tisztelték. A lány most nem sírt, és a vezér boldogan sóhajtott fel. Mostanában talán nem is lesz oka rá. Odaállt az emelvény szélére, és felemelte a kezét.

Garl meglátta a falut. Pontosan alatta helyezkedett el, az erdő szélén, magas cölöpkerítéssel körülvéve. Közelebb már nem is kellett lopakodnia, innen rálátott minden házra, minden utcára és térre. A főtéren éppen összegyűlt a tömeg. Összeráncolta a szemöldökét. Ebben a tömegben nehéz lesz megtalálnia azt, akit keres. A rettenthetetlen vezért. Aki miatt elvesztették a háborút. Akinek meg kell halnia. Aztán meglátta: az emelvényen állt, és valakit mintha bámult volna az övéi közt. Nagydarab ember volt, nyílt, becsületes arccal, de a lopakodót ez nem érdekelte. Tökéletes célpontot nyújtott. Levette a messzehordó íját a hátáról.

Krar leengedte a kezét, amikor a tömeg elcsendesedett. Körülnézett, és látta az emberek várakozásteljes, örömittas arcait. Egy-két biztató bekiabálást is hallott, valószínűleg a saját hű katonái lehettek. Minden szem őrá szegeződött.

Garl kényelmesen elhelyezkedett. Ilyen nagy távolságból nehéz pontosan lőni, de tudta, hogy nem fog hibázni. Már évek óta nem hibázott egyszer sem, bármilyen helyzet is állt elő. Berl büszke lenne rá. Egy saját maga által készített, sastollas nyílvesszőt tett a húrra. A szél egy pillanatra feltámadt és belekapott a tollakba. Megvárta, míg a légáramlat elcsendesedik és megfeszítette az íját.

Krar a lányra pillantott megint. Egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne nézzen rá. Csak ő érdekelte az egész tömegből. Tudta, hogy csak őneki fog élni ezután.

Garl kilőtte a sastollas nyílvesszőt.

Krar meglátta az első könnycseppet a lány arcán.